A tartalom feltöltés alatt áll. A feltöltött anyagok a civil pályázatok megvalósítóinak beszámolóit tartalmazzák.

Magyarok szovjet fogságban, kényszermunkán

 

I. A szovjet fogságba vetettek létszáma, a kérdés jelentősége

„Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja.”

(Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszter)

1945-1947 között a magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a szövetséges hatalmak fogságába került katonai és polgári személyek sorsa és mielőbbi hazahozatala volt. Annál is inkább, mivel a második világháború alatti, 172 ezer km 2-es és 14,7 millió fős Magyarországról mintegy 300 ezer főnek a nyugati és 960 ezer-1 millió főnek – köztük mintegy 300 ezer civilnek – a szovjet (hadi)fogságsanyarú sorsa jutott osztályrészül. Hazánk mai területéről a szovjet (hadi)fogságba kerültek száma 600-700 ezer fő, akik közül mintegy 200 ezer főt civilként hurcoltak el.

Teleki Géza sem hadifogoly-, hanem fogoly-ügyről írt, mert tudta, hogy magyar katonákon kívül civilek százezrei is szovjet fogságba kerültek, akikközt nők és lányok is voltak jelentős számban. Mégis a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon róluk is csak a hadifogoly-ügy keretében lehetett szólni.

A (hadi)fogolykérdés jelentőségét bizonyítja, hogy két hetilap is indult, amelyek ezzel a kérdéskörrel foglalkoztak: Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Tudósító és Magyar Hadifogoly Híradó.   

II. Magyarok a GUPVI lágereiben

II./1. Katonaként hadifogságba esettek

Magyarországnak a Szovjetunió elleni hadbalépésétől, azaz 1941. június 27-től 1944. október végéig tartó időszakára vonatkozó katonai vesztesége (sebesült, meghalt, eltűnt, hadifogságba esett) 256 531 fő, akik közül mintegy 70 ezren kerültek hadifogságba. Közülük a legtöbben a Donhoz harcokban kijutott és ott az 1943 januári szovjet támadás következtében gyakorlatilag megsemmisült magyar 2. hadsereg tagjai közül kerültek ki. A több mint 200 000 fős hadseregből a szovjet szervek 31 299 főt vettek listába, kihagyva azt a több ezer főt, akik a fogságba vetéstől nem érkeztek el a regisztráló helyekig, többnyire megfagytak útközben. Volt olyan nap amikor „Egy 5000 főből álló magyar hadifogolyoszlop, melyet szovjet őrség kísért, a rendkívüli hidegben eltévedt és őrségestől együtt utolsó emberig megfagyott, elpusztult.”(Stomm Marcel: Emlékiratok)

Az 1944.október 15-i kiugrási kísérlet után megindult a magyar honvédség tömeges lemorzsolódása, elkezdődött a tömeges átállások, megadások időszaka, s az eltűnés körülményeiről tudósító rubrikába elsősorban a „dezertálás”, ill. a „szabadságról való vissza nem térés” került. Dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek, 1. hadsereg parancsnokának a felhívására – aki Horthy utasítására átment a szovjetekhez tárgyalni – két hét alatt több mint 20 ezer katona adta meg magát a szovjet csapatoknak. Így 1944.október végétől megszűnt a veszteségek központi számbavétele. A harcok közben legtöbbször csak egyszerű füzetlapra írtezred, század vagy üteg szintű veszteségi jelentésekből egy bomlófélben lévő hadsereg képe rajzolódik ki.  

1944. október végén a honvédség létszáma a teljes mozgósításkor, a kiképző, a pót- és a békealakulatokkal együtt 1,1 millió fő volt, míg 1945. február 1-én már csak 580 000 ember volt nyilvántartásban.Az 520 000 fős veszteségből a minimum 280 000 magyar katona került hadifogságba, igaz egy részük dezertáltként. Majd 1945. április 12-ig, a magyarországi harcok befejezéséig további mintegy 70 ezer katona esett fogságba. 

Az 1944. októberi német segítséggel végrehajtott nyilas puccs után a Szálasi-kormány megállapodást kötött a német kormánnyal a magyar haderőjelentős részének Németországban történő kiképzéséről és újjászervezéséről. A folyamatos behívások következtében mintegy 580 ezerkatona települt ki a Német Birodalom területére, akik minimális kivételtől eltekintve mind hadifogságba estek. 

Tehát összesen mintegy 1 millió főre tehető a 172 000 km2-es, 14,7 millió lakosú Magyarországról katonaként fogságba került magyar állampolgárok száma. 

A kitelepült 580 000 katonából 300 000 fő a nyugati hatalmak, míg 260-280 ezer fő szovjet fogságba került, így a már korábban a Vörös Hadsereg fogságába esett 420 ezer fővel együtt, összesen 680-700 ezer magyar katona került szovjet hadifogságba a második világháború folyamán. 

A katona hadifoglyokat a civil „hadifoglyokkal” együtt háromlépcsős rendszerben vitték ki a szovjetunióbeli GUPVI, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság lágereibe. Először több napos gyalogmenetekben kísérték őket – elsősorban a kárpát-medencei – a gyűjtőtáborokba. Sokan több gyűjtőtábort is megjártak, mire bevagonírozták őket. Majd a romániai, ukrajnai átmeneti-elosztótáborokba szállítás és újbóli – főként egészségügyi – osztályozás után szállították az egészségesebbeket a szovjetunióbeli céltáborokba.

 

    II./2. Civilként elhurcoltak, vagyis a "málenkij robotosok"

A kifejezés eredete az orosz málenkajarabota (маленькаяработа), ami  „kis munkát” jelent. A második világháború során Magyarország területére érkező szovjet fegyveres szervek – a Vörös Hadsereg és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) – emberei többnyire ennek a kifejezésnek a sűrű használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával hurcolták el a polgári lakosság tömegeit 13 évestől a 76 évesig több éves kényszermunkára. Így csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, ellenszegüléseknek, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék. Ezért vált a kifejezés a polgári lakosság ítélet nélküli, tömeges elhurcolásának és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a kifejezésévé.A „málenkij robot”-ra elhurcoltak nagyobb részét „hadifogolyként” a katona hadifoglyok közé vegyítve hadifogolytáborokba vitték, míg kisebb részüket német internáltként. A (hadi)fogságba vetettek 1/3-a civil volt.

Indokok, csoportok

A tömeges elhurcolásoknak két alapvető indoka volt, a (rabszolga)munkaerő beszerzés és a megtorlás. Sztálin már az 1943. március 23-i Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén leszögezte: „Magyarországot meg kell büntetni. 

A tömeges deportálások általános indokai mellett a korabeli, revideált, 172 ezer km2-es, 14,7 milliós Magyarországról történt civil elhurcolások, vagyis a „málenkij robotosok” – a dokumentumok alapján – kétféle fogolystátuszba és három csoportba sorolhatók: 

I. Hadifogolyként

1.) hadifogolylétszám-kiegészítés, 

2.) etnikai tisztogatás,

II. Internáltként

3.) németként való internálás.

II.2.1. A hadifogolylétszám-kiegészítésnek kétféle indoka volt

A) Az egyik, egy legfelsőbb szintű, központi utasítás, amelyben elrendelték, hogy minden férfit össze kell szedni és hadifogságba kell vinni, aki 1941-től bármennyi időre katona volt, függetlenül attól, hogy a Vörös Hadsereg odaérkezése előtt akár több évvel is leszerelték egészségügyi okokból. Azonban azt a parancsot sokszor 18-50, vagy 14-50 éves férfiakra, fiúkra vonatkoztatva alkalmazták a Székelyföldtől Vas vármegyéig, 1944 szeptembertől 1945. május 30-ig! (A parancsot a legkülönbözőbb módon, a legkülönfélébb megtévesztéssel hajtották végre. Szombathelyen hirdetményben közölték, hogy a városban tartózkodó katonaviselt személyek jelentkezzenek karhatalmi szolgálatra az új, demokratikus hadseregbe. Másutt azt doboltatták ki, hogy aki kincstári ruházattal rendelkezik, annak azt le kell adnia. A felhívásnak eleget tevőket fegyveres őrök kísérték a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba.) Többnyire főbelövés terhe mellett kellett a lakosoknak jelentkezniük, míg egyes helyeken a jelentkezés elmulasztása esetén a mulasztók családja elleni megtorló intézkedéseket is kilátásba helyeztek. 

B) A másik, helyi szintű, szubjektív döntés volt. Ezeknél az elhurcolásoknál a szovjet magasabbegységek; a front- vagy a hadseregparancsnokok voltak a felelősek, akik a feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének a sikertelenségét, illetve késését az ellenséges erőknek a vártnál magasabb létszámával magyarázták. Mivel ez nem volt igaz,a hiányzó fogolymennyiséget a lakosság köréből pótolták. Ilyen fogolygyűjtések történtek például az elhúzódó tordai, a hadműveleti kudarccal végződő tiszántúli páncélos és az elhúzódó budapesti csata következtében. 

Budapest elhúzódó ostroma miatt 100 ezer civil elhurcolása (1944 december–1945 április)

Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását és 1944. október 28-án parancsba adta Malinovszkij marsallnak, hogy csapataimielőbb, menetből foglalják el a magyar fővárost.Ezzel szemben a Budapest hadművelet 108 napig, míg a főváros katlancsatája, az ostromgyűrű bezáródása után 52 napig elhúzódott és csak február 13-án fejeződött be. (Érdekességként: az I. világháborúban győztes nagyhatalom, Franciaország csak 43 napig volt képes ellenállni a náci Németország haderejének!) Eddigre pedig a Zsukov marsall által vezetett1. Belorusz Front már 60 km-re megközelítette Berlint. Moszkvában pedig nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának és egyre türelmetlenebbek lettek.

A tábornok a megtorlástól való félelmében, Budapest bevételének az elhúzódását az ellenséges erők vártnál nagyobblétszámával magyarázta.A marsall az ostromra vonatkozó végső, összegző jelentésében arról számolt be, hogy 188 000 fős ellenséges erőt számolt fel, akik közül több mint 50 ezren meghaltak és 138 ezer főt fogságba ejtett. Ugyanakkor a 79 ezer fős német-magyar védők közül csak maximum 35-40 ezer fő eshetett szovjet fogságba az elhúzódó, rendkívül heves harcok következtében. Tehát hiányzott mintegy 100 ezer hadifogoly. A marsallnak ez komoly problémát okozott, ugyanis a hadifoglyokat át kellett adnia az NKVD Haidfogoly- és Internáltügyi Főparancsnokságának, a GUPVI-nak, illetve eljuttatnia annak hadseregbeli fogadópontjaihoz. Malinovszkij a hiányzó fogolymennyiséget Budapest és az azt körülvevő agglomeráció polgári lakosságából pótolta.

Vitték a civileket az óvóhelyekről, a lakásokból, az utcákról, sőt a gyárakból, az üzemekből is igazolás vagy csak egy kis munka, „málenkij robot” ígéretével. Különös előszeretettel vitték el az egyenruhás közalkalmazottakat, a postásokat, vasutasokat,BSZKRT-osokat (a BKV elődje) vagy éppen rendőröket, akikre könnyen rásüthették, hogy valamilyen különleges fegyveres testületeknek a tagjai.

S a marsall, hogy tovább valószínűsítse csalását, egyéb "fogásokat" is alkalmazott. Egyik, a Külügyminisztériumhoz írt felháborodott hangú levélben például a következők olvashatók: „Újabban az oroszok a magyar hadifoglyokat beöltöztetik német egyenruhába, ezzel akarják a világot félrevezetni, hogy német foglyot visznek, persze senkinek nem szabad megközelíteni a fogolyszállítmányt.”

A szovjeteknek teljesen mindegy volt a foglyok kiléte, csak egy dolog volt fontos: a létszám.

Több antifasiszta ellenállót is fogságba vetettek, mint például D. Róbert antifasiszta ellenállót, akit a nyilasok az Andrássy út 60-ban megkínoztak, „majd a Duna-partra vitték kivégezni, több társával együtt.” A rájuk leadott géppisztolysorozat D. Róbertet nem sebezte meg halálosan. „Felgyógyult, de 1945. április 3-án ismeretlen okból, a nála lévő ellenállási mozgalmi igazolványa ellenére elvitték, ahonnan a máramarosszigeti fogolytáborba került.” – olvasható az egyik szabadítási kérelemben. Sőt több,a szovjetek oldalán, a Budai Önkéntes Ezred tagjaként harcolt magyar katonát is hadifogságba vetve elhurcoltak.

A budapesti gettóba zárt zsidóság egy része sem sokáig örülhetett a január 18-i felszabadulásnak, mert többüket még aznap, hazatérve lakásukba, a lakótársaikkal együtt hurcolták el. Sőt sok, a náci Németországba deportált zsidó személyt, akik túlélték a KZ lágerek borzalmait hazafele jövet, vagy hazaérkezve Budapestre az orosz-angol nyelvű igazolásukat semmibe véve hurcolták el egy másik típusú embertelen birodalom lágereibe. 13 éves gyerekeket és 60 felettieket is elhurcoltak.

ABudapestet környékitelepülésekről is tömegesen vitték az embereket, mint például Kesztölcről igazoltatás címén 254 bányászt hurcoltak el, Érdről és környékérőlmintegy 4500, Pesthidegkútról 700,Rákospalotáról több mint 600 férfit.

A civilek összeszedése Budapestről és környékéről decembertől április végéig tartott, akik 8 hadifogolytáborban gyűjtöttek össze, közülük a legtöbbet a 80 ezer fős ceglédi, a 40 ezer fős gödöllői és a 25 ezer fős bajai lágerbe vittek. Utóbbi esetében a foglyokat közel 200 km-t hajtották 6-7 napon keresztül, hiányos öltözékben, sokszor mínusz 10-20 fokos hidegben, szinte étlen-szomjan. E hadifogolytáborok lakóinak több mint a fele civil volt, különösen a gödöllőiben, ahol ez az arány 80-85% volt.A svájci követség jelentése szerint a gödöllői „koncentrációs tábor”-ban „mintegy 40 ezer internáltat [tehát civilt – B. Z.] őriznek és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket”.

A trianoni Magyarországról 150-170 ezer férfit és fiút vittek el civilként szovjet hadifogságba.

 

II.2.2. Etnikai tisztogatás

A második csoportot az etnikai tisztogatás áldozataként elhurcoltak alkotják. Ha trianoni határon kívüli, az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásokat vizsgáljuk, akkor egyértelműen kimutatható, hogy a Magyarországgal szomszédos országok politikai, katonai vezetői a háborús helyzetet igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére is felhasználni.

A legnagyobb mértékű etnikai tisztogatásra a Magyarországhoz 1939 márciusában – Csehszlovákia első felbomlásakor – visszacsatolt Kárpátalján és a vele szomszédos területeken került sor, annak érdekében, hogy Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolása zökkenőmentesen történjen. Ennek előkészítéseként – elsősorban magyar és német – lakosság megfélemlítésére, az esetleges ellenakciók elkerülése érdekében Kárpátaljáról deportálták a magyar és német férfiakat. Ennek végrehajtására adta ki a 0036-os, (Szigorúan titkos!) parancsot a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén. E szerint: „Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek laknak, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani.” A parancs végrehajtását az NKVD-re bízták. A lakosság a parancsról a november 13-i dátummal ellátott a „Városparancsnokság 2. számú parancsa” felzetű falragaszokról értesült. Ebben azt hazudták a lakosságnak, hogy csak igazoltatás végett kell megjelennie a 18-50 éves közötti férfi lakosságnak a megadott parancsnokságokon. Így a parancsnak eleget tevők felkészületlenül, csak kiskabátban, megfelelő ruházat, élelem, evőeszközök és evőedények nélkül kerültek a hadifogság embertpróbáló, sanyarú körülményei közé, ami miatt nagyon nagy volt köztük a halálozási arány. Ugyanakkor a falvakban 3 napi munka ürügyén vitték el a 15-76 év közötti férfiakat.

 Kárpátaljáról mintegy 30 ezer férfit hurcoltak el szovjet hadifogságba. Etnikai tisztogatás céljával az 1938-1941-ben visszacsatolt területekrőlösszesen 80-90 ezer magyar embert hurcoltak el.

3.) A németként való internálás.

Ez a csoport két alapvető momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor, ezeket az embereket már internáltként – a korabeli magyar dokumentumok szerint deportáltként – külön gyűjtőhelyekre vitték, ahonnan külön szerelvényekkel lettek kiszállítva a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve, internálótáborokban lettek elhelyezve.

Ennek központi, írásba fektetett alapja a szovjet Államvédelmi Bizottság (ÁVB) 1944. december 16-i 7161. számú határozata volt, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. A határozat kimondta, hogy „A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. […] Engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt, ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként. […]Valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani. […]A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.”Sztálin a„mozgósítás” irányítását az NKVD-rebízta.

E határozat végrehajtási utasításaként a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. december 22-én kiadta a0060-as(Szigorúan titkos!) parancsát. Ennek a lakosság számára megfogalmazott, falragaszokon megjelent változatában már „az összes német származású munkaképes személyek” voltak kötelesek jelentkeznia kijelölt helyen és időpontban, s a lakosságot félrevezetve azt hazudták, hogy közvetlenül a front mögötti területen kell majd munkát végezniük.

A származási alapú megkülönböztetés kritériumait nem határozták meg központilag, így az összegyűjtést végrehajtó parancsnokok tág teret kaptak a német származás meghatározására. Így írt erről a kommunista Révai József a Moszkvában lévő Rákosi Mátyásnak:„A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció, sajnos nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. […] Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, sőt nemzetgyűlési képviselőket vittek, azért mert német nevűek, sőt vittek tiszta magyar nevűeket is. Szóval, kissé sok volt az ilyen akcióknál természetesen elkerülhetetlen helyi túlkapás.” 

A végrehajtók nemcsak a származást értelmezték „tágan”, hanem – a szovjet gyakorlatnak megfelelően – most sem tartották be a korhatárokat, s azt messze túllépve, 16-65 éves korig hurcolták el a polgári lakosokat.

Ugyanakkor a 0060-as parancsba már az is belekerült – ellentétben a 0036-os paranccsal–, hogy: „A mozgósítottak vigyenek magukkal: meleg felső ruhát, 2 pár hordható állapotban levő lábbelit, 3 rend fehérneműt, ágyneműt és takarót, evőedényt és 15 napi élelmet.” Ebből adódóan a német nemzetiségűként elhurcoltaknak jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint azoknak, akiket a 0036-os parancs alapján, vagy például Budapestről hadifogolylétszám-kiegészítésként hurcoltak el, ugyanis utóbbiakat teljesen felkészületlenül érte az elszállítás. 

A felhívás utolsó, 5. pontjában pedig megfenyegették az érintet korosztályú német származásúakat és családtagjaikat arra az esetre, ha nem tennének eleget a felhívásnak: „Hadbíróság fog felettük ítélni. Ugyancsak szigorú megtorlásban részesülnek családtagjaik, bűntársaik.”

Az elhurcolásokat a frontok parancsnokságaihoz rendelt NKVD-s kisegítő osztagok végezték a velük együttműködő partizánokkal, mint például a MOKAN Kommitéval és más, elsősorban baloldali gondolkodású emberekkel. 

Magyarországon a németként történtinternálások 1944. december 22. és 1945. február 2. között zajlottak le. Hazánk mai területéről 50-65 ezer, míg az 1944-es területéről 80-105 ezer férfit és nőt, fiút és lányt hurcoltak el több éves kényszermunkára.

Az internáltként elhurcoltak 1-5 napig gyalogoltak vagy szállították őket a gyűjtőtáborokig, ahol egy-két hetet töltöttek el, s már szállították is tovább őket. Akiket hadifogolyként vittek el, azok 1-10 napig gyalogoltak – esetenként 180-220 km-t megtéve – a gyűjtőtáborokig, ahol általában 2, de akár 6-7 hónapot is eltöltöttek egy vagy több gyűjtő- és tranzittábort megjárva, mire bevagonírozták őket a Szovjetunió felé. Utóbbiak 20-25%-a el sem érte a szovjetunióbeli lágereket, meghaltak a gyalogmenetek, a gyűjtő- és tranzitlágerek antihigiénikus, járványokkal tizedelő embertelen körülményei között.

A civilként elhurcoltak, vagyis a „málenkij robotosoknak” átlagosan 30-40%-a belehalt a szovjet fogság és a kényszermunka embertelen körülményeibe. Azonban vannak olyan települések például  Csonka-Bereg területén, ahol az elhurcoltak 70-90%-uk odaveszett. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ.

 

III.  Magyarok a GULAG büntetés-végrehajtási intézeteiben

A szovjet birodalom a II. világháborút követően már nem a Szovjetunió politikai határáig, hanem a Vörös Hadsereg által elfoglalt területek határáig húzódott. Ennek egyenes következménye volt Magyarországon, hogy a szovjet segítséggel hatalomra kerülő kommunista vezetők Moszkva helytartóiként funkcionáltak. Ezért működtek oly buzgón együtt a kommunista vezetésű vagy befolyású magyar belügyi és honvédségi szervek (a BM Politikai Rendészeti Osztálya [PRO], majd Államvédelmi Osztálya [ÁVO], végül Államvédelmi Hatósága [ÁVH], valamint a Honvédelmi Minisztérium [HM] Katonapolitikai Osztálya [Katpol.]) az NKVD és a SZMERS (szovjet katonai elhárítás) szerveivel. Ezek a magyar rendészeti szervek nemcsak a szovjet szervek kéréseire gyűjtöttek adatokat, illetve fogták le honfitársaikat, hanem maguk is kezdeményezték magyar állampolgárok szovjet fogságba vetését, azokét például, akik veszélyeztették a kommunista hatalomátvételt.

Ezért hurcolták a Gulágra Kovács Bélát, a legerősebb kormánypárt, a Kisgazdapárt főtitkárát is 1947. február 25-én. Hasonlóképpen Karig Sárát, akinek a szociáldemokrata párt tagjaként része volt az 1947-es, a kommunista párt által elkövetett„kékcédulás” választási csalások nyilvánosságra kerülésében. Gulágra hurcolták Gábor Áront, a Magyar Vöröskereszt főtitkárát, mivel túl sok információ jutott birtokába a szovjet hadifogságban élők elrettentő körülményeiről. 

Akik Magyarországról a Gulágra kerültek, azok a bolsevik diktatúra megtorló mechanizmusának, a más véleményt, felfogást el nem ismerő totalitárius, birodalmi politikájának lettek az áldozatai. Őket a hosszabb-rövidebb ideig tartó vallatások, kínzások után többnyire az orosz büntetőtörvénykönyv hírhedt, az ellenforradalmi bűntetteket felsoroló 58-as paragrafusának 1–14. bekezdései alapján ítélték el.

Mindenki veszélyben volt, ha rossz időben, rossz helyen volt; a szovjet szervek, hogy a felülről érkező elvárásokat, tervszámokat teljesítsék, illetve hatékonyságukat, fontosságukat és éberségüket bizonyítsák, sokszor minden alapot nélkülözve vittek el embereket: így vittek el az utcáról összeszedett embereket, terrorista szervezkedéssel megvádolva őket, olyanokat, akik akkor látták egymást először.

Ugyanakkor a szovjet belügyi, állambiztonsági és kémelhárító szervek részéről a hajtóvadászat elsősorban a nemzeti, a keresztény, a kommunistaellenes eszmékért határozottan kiálló szervezetek, illetve személyek ellen indult. Ezek közé tartoztak többek között a különböző leventeszervezetek, illetve általában a leventék, a cserkészmozgalom vezetői, az Antibolsevista Ifjúsági Tábor, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Rongyos Gárda, valamint a Szovjetunió területén korábban harcoló katonák. Rajtuk kívül főként egyházi személyeket, papokat és tanítókat hurcoltak el kényszermunkatáborba, mint például Olofsson Placid bencés papot, Kárpátaljáról Gulácsy Lajos, Horkay Barna, Zimányi József református lelkészeket, és még közel 20 lelkipásztor társukat,több római katolikus papot, köztük Árvay Dezsőt. Azonban a legtöbb papot a görög katolikus egyházból hurcolták el, mint példáulBácskay Antal, Bendász István, Chira Sándor, Ortutay Jenő görögkatolikus papokat, valamint a Horthy-korszak vezető katonatisztjeit. Közéjük tartozott – a teljesség igénye nélkül – Kádár Gyula és Újszászy István, akik a magyar katonai elhárítás vezetői voltak és mindkettőt üldözték a nyilasok, s a megszálló német hatóságok letartóztatták őket; Hátszeghi Ottó, a budapesti szovjet városparancsnok mellé rendelt összekötőtiszt, aki többször tiltakozott Budapest civil lakosságának több hónapon át tartó tömeges elhurcolása ellen. Sőt azokat a besorozott katonákat is Gulágra vitték, akik „különleges kiképzésben”, például rádiós kiképzésben részesültek, mint például a fiatal orvostanhallgató Menczer Gusztávot.

A Gulágra hurcoltak között találhatók a szomszéd országok vezető magyar közéleti személyei közül több is, mint például gróf Esterházy János, aki 1942-ben a szlovák parlamentben egyedüli magyarként, egyedül nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt, a Gestapo üldözte, később a nyilasok letartóztatták. 

Volt rá példa, hogy egész családokat (8-12 főt is akár, menyekkel és vőkkel együtt) ítéltek el a Szovjetunió elleni terrorcselekmény vádjával, amikor is a család egy vagy több női tagját szovjet katonák bántalmazták és megbecstelenítették, amit a család egy férfi tagja – tovább nem bírván tétlenül szemlélni az eseményeket – vasvillával, fejszével vagy éppen az erőszakoskodó katona fegyverével torolt meg. A megtorlót és a feleségét – mint „a terrorista bűnszövetkezet” vezetőit – halálra, míg a család többi 12 év feletti tagját 15–25 évi kényszermunkára ítélték. 

A Gulág magyar lakóinak a többségét, mintegy kétharmadát a 15–20 éves leventék alkották. Ennek két alapvető oka volt. Az egyik, hogy őket tévesen a Hitlerjugenddel azonos szervezet tagjainak gondolták, holott a leventék nagy része még a nyilas hatalomátvétel után sem kapott fegyvert, valamint ők nem önként és ideológiai alapon lettek tagjai a leventeszervezetnek. Ugyanis a trianoni békediktátum kijátszására 1921-ben megalkotott LIII. tc. alapján 12-től 21 éves korig, illetve a bevonulásig minden fiúnak évente rendszeresen kötelező volt részt vennie leventekiképzésben. Másrészt a nagy terror idején született 19-es paragrafus alapján nemcsak a Szovjetunió tevőleges ellenségeit lehetett büntetni, hanem azokat is, akik ugyan nem tettek semmit, de lehetőségük, adottságuk volt rá, tehát a rendszer potenciális ellenségei lehettek. A „betöretlen”, meggondolatlan és őszinte, világmegváltó gondolatokat hordozó ifjúságban látták rendszerük egyik legnagyobb ellenségét. (Amit az 1956-os események igazoltak is.) Közéjük tartozott például Rózsás János, Alekszandr Szolzsenyicin rabtársa, vagy Keményfi Béla, akit 16 évesen, gerinclövéssel, nyomorék fiúként hurcoltak el Szibériába kényszermunkára.

Sokan a szovjetunióbeli GUPVI-táborokból kerültek a Gulágra, alapvetően két okból. Vagy az NKVD emelte ki őket, mint háborús bűnösöket, akik a Szovjetunió területén harcoltak, s „bizonyosan” elkövettek valamilyen bűncselekményt. Mások a fogságban követtek el valamit, például cipőtalpjavításhoz loptak féktömlőt vagy az életben maradásukért élelmet (gabonaszemeket, krumplit, olajpogácsát stb.). Ezért őket szabotázsért, vagy mint az állam tulajdonának a megkárosítóit kényszermunkára ítélték. Azok a 70-80 kg-ról 35-40 kg-ra lefogyott foglyok is könnyen a Gulágra kerülhettek, akik huzamosan nem tudták teljesíteni 100%-ra a normát, vagy ha az általuk kezelt gép meghibásodott, s ezért szabotázs, illetve „gazdasági ellenforradalom” címén elítélték őket.

A köznyelvben a „Gulág” kifejezés fogalommá vált, amelyen immár a GULAG alá tartozó egész büntetés-végrehajtási rendszert értették, vagyis a GULAG lágereit, börtöneit és rabtelepeit együtt. S a GULAG-táborok úgy helyezkedtek el szigetekként a Szovjetunió területén, mint a fekélyek egy beteg ember testén. Ez volt a szovjet állami terror legembertelenebb intézménye, amely a kommunista rendszer lényegéből fakadt. Hiszen egy illegitim szűk hatalmi csoport az uralmát csak folyamatos, úgymond „forradalmi” terrorral, a saját, illetve a meghódított országok lakosságának folyamatos félelemben tartásával tudta megtartani.

 

 

Dr. Bognár Zalán

egyetemi docens

Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alelnöke