Under construction
Előadás
Conferences, Publications
Az eltitkolt múlt – „málenkij robot” címmel szakmai konferencia
Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban 2016. november 10-én Az eltitkolt múlt – „málenkij robot” címmel szakmai konferenciát tartottak az GULAG/GUVPI Emlékév keretén belül.
A konferencia résztvevőit, az előadókat és a hallgatóságot Kertész Péter ügyvezető igazgató köszöntötte. Kiemelte, hogy az Emlékparkban ebben az évben ez már a sokadik szakmai konferencia, és közölte, hogy további konferenciákat is szeretnének tartani 2017-18 folyamán. Örömét fejezte ki, hogy az előadók között nem csak ismert történészek, hanem doktorandusz és helytörténész is van. Őt Kiss Gábor Ferenc, a Belvedere Meridionale Alapítvány képviselője követte, aki az Alapítvány nevében megnyitotta a konferenciát. Az első előadó Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság egyik vezetője volt. „A GULAG táborrendszer létrejötte és sajátosságai” c. előadásában fölhívta a figyelmet arra, hogy koncentrációs táborokat már a századelőn is létrehoztak (a 2. angol-búr háború idején), de csak a Lenin vezette bolsevikok hatalomra kerülése után fejlesztették „tökélyre” a táborokat. Az első lágerek még Lenin ideje alatt jöttek létre, majd Sztálin alatt, főképpen a harmincas évektől az egész szovjet birodalmat behálózta a táborrendszer. A GULAG betűszó a „Glávnoje Upravlényije Iszpravityelno-trudovih Lágerej” – azaz a „Javító-munkatáborok Főigazgatása.” Ez felügyelte azt a táborrendszert, amely milliószámra „nyelte el” a rendszer vélt vagy valós ellenségeit. A GULAG-ot Sztálin halála után fokozatosan számolták fel. Másodikként Körösi Mihály mezőberényi helytörténész beszélt a mezőberényi németek (svábok) elhurcolásáról. A Békés megyei nagyközség lakóinak mintegy harmada volt sváb (a többiek magyarok és szlovákok/tótok). Miután röviden ismertette a két világháború közti helyi társadalom szerkezetét, rátért a svábok összeszedésének szomorú történetére. A szovjet csapatok 1944. október 6-án vonultak be. Három hónappal később, 1945 január elején kihirdették, hogy minden „német származású munkaképes személy”, a férfiak 17 és 45 év, a nők 18 ás 30 év közöttiek, kötelesek „három napos” „kis munkára” (oroszul: málenkij rabóta) jelentkezni. 1945 január 3. és 10. között, több csoportban szedték össze és hurcolták el a civileket, összesen 558 főt. Csak egy részük volt német, 15-en „szín-magyarok” voltak, de a német származásúaknak nagy többsége is magyarnak vallotta magát. A megyéből csak Elekről hurcoltak el több németet (968-at) „málenkij robot”-ra. Végül az előadó ismertette, milyen munkalágerekben dolgoztatták a berényieket, akik közül 53-an sohasem térhettek haza. Bagi Zoltán történész-levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának munkatársa hasonló témát dolgozott fel: a balmazújvárosi németek elhurcolását. Ismertette, hogyan kerültek németek a településre. A németek egyébként már a szabadságharc idejére jórészt elmagyarosodtak, a két világháború között már teljesen beolvadtak nyelvileg a magyarságba. A megpróbáltatások már 1944 őszén megkezdődtek, mert Balmazújvárost is érintette a térség legnagyobb tankcsatája. 1945. január 2-án „az utcabizalmi beszólt minden házhoz, hogy senki ne hagyja el a lakását, mert népszámlálás lesz. Ehelyett 3-án reggel megkezdték az emberek összeszedését, előbb a Németfaluban, majd minden részen.” – emlékezett vissza az egyik szemtanú. Balmazújvárosból összesen mintegy 547 lakost hurcoltak el „kis munkára” 1945. január 3. és 13. között, közülük mindössze 430 fő volt német származású, a többi magyar. Az átlagéletkoruk éppen elérte a 27 évet, tehát a fiatal, egészséges, munkabíró korosztályt vitték el. (Voltak olyanok is, akik még csak 16 évesek voltak.) Az összegyűjtést a helyi közigazgatási tisztviselők közreműködésével hajtották végre. Az elhurcoltak közül 133-an sohasem tértek vissza. A három előadás után fél órás szünet következett, melyen szendviccsel és ásványvízzel, kávéval kínálták meg az előadókat és a hallgatóság tagjait. A konferencia második felében némileg témát változtatva, katonasorsokon keresztül mutatta be két előadó a szovjet fogság szörnyűségeit. Szabó Sándor, a szegedi tudományegyetem történész-doktorandusza előadásában („Szovjet hadifogság a kunszentmártoni honvédek szemével”) először röviden összefoglalta Magyarország részvételét a második világháborúban. Ezt követően az oral history műfajáról, annak módszertanáról beszélt. Előadásának hátralévő részében 1988, 1989 és 1991-ben készült interjúkat mutatott be, melyekben a kunszentmártoni veteránok számoltak be a második világháborús élményeikről és emlékeikről. Az egyik visszaemlékező, Balogh István 1945 márciusában esett fogságba, majd a székesfehérvári és aradi gyűjtőtáborokon keresztül levitték Konstancába, onnan egy szovjet hajó szállította Szevasztopolba. Ezt követően különböző munkatáborokban dolgoztatták. A lágerekben kapott étel mindössze a káposztalevesig és a korpalevesig terjedt ki, amit néha „megbolondítottak” egy kis madárhússal – mondta. Negyven hónap után léte át a szovjet-magyar határt, de nem mondhatta el, hogy szabad lett, mert hazaérve a Rákosi-diktatúra várta… Az előadó előadása végén röviden beszélt egy 2001-ben készült visszaemlékezésről is, melyet az ugyancsak kunszentmártoni Bozsik Béla írt a hadifogságáról. Babucs Zoltán, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténésze „Egy »háborús bűnös« ludovikás sors a GULAG-on” című előadásában a 101. életévében járó vitéz Koós Ottó nyugállományú alezredes rövid életútjáról, a hadifogságba eséséről és a fogságának esztendeiről beszélt. Katonacsaládban született, testvérével mindketten a hivatásos tiszti pályát választották. Miután a Magyar Királyság belépett a Szovjetunió elleni hadviselő felek sorába, önként jelentkezett harctéri szolgálatra, majd a 33/III. zászlóalj egyik századparancsnokaként vonult el a megszállt ukrán területekre, ahol részt vett „partizánvadászatokban” is. 1944. október 27-én esett szovjet hadifogságba Ungvár mellett. Fogvatartói a hadifogságban lefolytatott kihallgatások alkalmával „nyomozták ki”, hogy 1941 őszétől 1942 februárjának közepéig megszálló alakulat kötelékében vett részt a partizánok elleni harcban Ukrajna földjén, s ez elég volt ahhoz, hogy szovjet hadbíróság koholt vádak alapján – előbb halálra, majd – 25 év kényszermunkára ítélje. Megjárta a sztálingrádi és a szverdlovszki lágervilágot. 1955. november 20-án szovjet rabtartói átadták a magyar igazságügyi szerveknek. A jászberényi börtönből 1956. június 8-án szállították fel a budapesti Kozma utcai gyűjtőfogházba, ahonnan 4364 nap (!) fogság után, 1956. október 8-án szabadult. Fogsága idején összes közeli hozzátartozóját elveszítette. Édesanyját szovjet katonák lőtték agyon, nővére és annak családja 1945 elején halt meg tragikus körülmények között, egyedül menyasszonya várta haza. A két szekciót Kiss Gábor Ferenc, illetve az Emlékpark történésze, Vincze Gábor vezette. Minden előadó 20-20 perces előadást tartott, és prezentációval emelték előadásuk színvonalát.