Emléknapi gondolatok

Európa egyértelmű felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két borzalmas rendszerért, amelyek a mi földrészünkön születtek. Kontinensünk lelkiismeretét Václav Havel, az európai formátumú államférfi egy 2008-ban szervezett prágai konferencián elemezte, és itt merült fel, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává.
Három évvel később, 2011 júniusában lengyel-magyar-litván kezdeményezésre fogadták el az Európai Unió igazságügyi miniszterei azt a dokumentumot, amely a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak emléknapjául a Molotov-Ribbentrop paktum (1939) aláírásának évfordulóját, augusztus 23-át jelölte meg.
Első ízben még abban az évben megtartották „A Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapját” az EU soros elnöki tisztségét betöltő Lengyelország fővárosában, Varsóban. Ettől az időtől fogva hazánkban is évről évre ünnepélyesen megemlékezünk az emléknapról.
A polgári lakosságot is fenyegető koncentrációs táborok jelképezte borzalmak már a 20. század legelején megjelentek a második búr háborúban, de az embertelenségben minőségi változást a 1917-es bolsevik forradalom utáni időszak hozott.         
Már a cári Oroszország is használt kényszermunkatáborokat politikai ellenzékének elnyomására, ezek azonban még nem alkottak egységes rendszert. Az 1917-es forradalom után Lenin száműzette, táborokba záratta politikai ellenfeleinek jelentős részét. A kiépülő táborrendszer, amelyet orosz nevének kezdőbetűiből GULÁG néven ismer és rettegve említ a világ, Sztálin egyeduralma alatt gyorsan elharapózott, fokozatosan behálózta az egész országot. Ezt a szigetvilágszerűen létrejövő tábori rendszert örökítette meg a GULÁG-irodalom egyik legismertebb szerzője, a Nobel díjas író, Alekszandr Szolzsenyicin, aki műveiben  lerántotta a leplet a munkatáborok kegyetlenségeiről. Ezekben a lágerekben a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, a megbízhatatlannak számító volt hadifoglyokat, földjükről elkergetett parasztokat, illetve más okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, napi 12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról, elszállásukról alig gondoskodtak.
A táborok őrszemélyzete az élet és halál uraként viselkedtek, nem kellett a foglyokkal elszámolniuk, a mintegy 20-30 millió fogoly (pontos számukat még ma sem ismerjük) többségét pusztulásra kárhoztatták.
A kegyetlen GULÁG-rendszer jelentette a mintát a náci Németország számára. Míg a nemzetiszocialisták faji, a kommunista ideológia osztály alapon különböztette meg az embereket és küldte vágóhídra áldozatait. A náci táborok és szovjet lágerek a bűn, az embertelenség és a megaláztatás jelképei. Mindkét esetben jól észlelhető jellegzetességekkel visszatükrözték a totalitárius állam hierarchikus szerkezetét, amelyben minden hatalom abszolút és felülről ered.
Amíg 1945 májusában a náci haláltáborok működésének véget vetett a II. világháború európai befejeződése, a bolsevik munkatáborrendszer szerkezete csupán Sztálin halálát követően roppant meg.
A világháború utolsó szakaszában a szovjet megszállás alá került Kelet-Európa országaiból sokszázer embert hurcoltak el, akiknek több mint a fele soha nem tért vissza szülőföldjére. Magyarországról hadifoglyokat és polgári lakosokat egyaránt bevagoníroztak, sokuknak cinikusan „kis munkát”, málenkij robotot hazudva. A Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken így romeltakarításra való hivatkozással fegyveres katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket. Az elhurcoltak számát fel kellett duzzasztaniuk, hogy igazolják, milyen kemény harcok árán halad előre a felszabadítók szerepében tetszelgő szovjet hadsereg.
A bolsevik rendszer munkatáborainak tényleges felszámolására csak a 60-as években került sor. Ezzel sajnos nem ért véget a kényszermunkatáborok története, hiszen Kínában a kulturális forradalom jelentette rémuralom egészen a 70-es évek végéig tartott. És akkor még nem ejtettünk szót az Észak-Koreában jelenleg is működő lágerekről, amelyekben embertelen körülmények között élnek a rendszer ellenségeinek nyilvánított foglyok százezrei.
Két borzalmas rendszertől megszabadulva európaiként kötelességünk emlékezni a diktatórikus rendszerek áldozataira, fejet kell hajtanunk a koncentrációs lágerek és a munkatáborok meghurcoltjaira. Minden ilyen megemlékezésen fel kell hívnunk a közvélemény, a világ figyelmét arra, hogy a totalitárius diktatúrák rendszere nem pusztán a dicstelen múlt része. Feltámadásának, újbóli terjedésének a veszélye mindenkor fennáll.
Észak-Korea messze van, jószerivel fel sem tudjuk fogni, mi folyik ott. Onnét nem tudnak Európáig menekülni az emberek. Nem úgy a Törökországgal határos régióból, ahol az Iszlám Állam fundamentalista diktatúrájából próbálnak szabadulni az ottani keresztények, kurdok és más számkivetettek. Vagy Afrika válságövezeteiből. A menekültáradatot már a saját bőrünkön is tapasztaljuk.
Az európai emléknapot 5 esztendeje tartották meg az első alkalommal. Az akkor megrendezett konferencián a résztvevők közös nyilatkozatot írtak alá arról, hogy felelősséggel viseltetnek az áldozatok iránt, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló cselekmények soha többé ne fordulhassanak elő. Sokat kell még tennünk, hogy ez így legyen.

Haraszti György, történész

Tudta-e…

Tudta-e, hogy a sztálini munkatáborok közül a Perm-36 néven ismert tábor működött a legtovább, egészen 1987 végéig? Az 1946-ban létesített épületegyüttest 1994-ben múzeummá alakították át.